ápoló maszk love

Ápolói hivatás szépségei

Dézsiné Szentes Veronika / 2021‑05‑12

Vera, vendégszerzőnk írt nekünk az ápolólói hivatásáról. Olvassátok a szeretettől áradó, lelkes sorait. Köszönjük Vera!

Már általános iskolában a Mókus örsben elkezdődött: én voltam a vöröskeresztes. Mondjuk nem véletlen, anyukám 30 évet dolgozott 3 műszakban Budapesten a Szent László kórházban nővérként, a nyugdíj előtti utolsó éveket körzeti orvos mellett asszisztensként.  Jött haza, hozzábújtam és éreztem a polyB vitamin injekció jellegzetes illatát. A legjobb illat, anyukám már rég nincs közöttünk, de ez az illat számomra a legjobb szag. Anyukám tönkrement, mindene fájt mire nyugdíjba ment. 

Nem tudom, hogy genetika-e amit belém táplált, mert sok jót nem hallottam a szakmáról tőle. Pedig ő is szerethette, mert soha nem mondta, hogy mást szeretne csinálni. Mégis tudtam, hogy más pálya elképzelhetetlen számomra. 

Eredetileg gyermekorvos szerettem volna lenni, beteg gyerekeket gyógyítani. De Tamás közbeszólt, a most 36 éves nagyfiam. Sosem bántam, hogy őt választottam. GYES alatt beiratkoztam az egészségügyi főiskolára, barátnőmmel együtt kitűnőre végeztünk, és mind a kettőnknek egyenes út vezetett az egyetemre. 2 évet voltunk távol a családtól - minden hónapban egy hetet - Pécsen végeztünk. 

Közben dolgoztam 3 műszakos nővérként Zalaegerszegen, onkológia-haematológia-immunológiai osztály volt egyben. Kötelező szakmai gyakorlaton voltunk ott és ott maradtam. Nagyon sokat számított, hogy a társaság nagyon jó volt, de milyen is lehetett volna egy olyan osztályon, ahol nagyon sok beteg meghal. Ott nincs klikkeskedés, egymást vígasztaltuk ha már-már egy családtagnak számító beteg meghalt. Sokszor vele haltam én is lélekben, akkor még nem volt pszichológus, aki foglalkozott volna a lelkünkkel. 

Aztán jött a másik nagy szerelem - minden téren. 1997-ben kerestek az akkor nyíló szívsebészeti centrumba embereket, Dr. Papp Lajos szívsebész professzor alapította. Megkezdődött a Haemodinamikai Laboratóriumi pályafutásom, nagy kihívást jelentett számomra és a kollégáim számára is. Egy új szakmát kellett megtanulnunk, viszonylag rövid idő alatt. Dr. Lupkovics Géza főorvos úr már öt éve szívkatéterezett németországban, ő tanította be az asszisztenseket is. A szív mindig is egy misztikus dolog volt számomra, hihetetlen volt, hogy egy beteg bejött infarktussal, rettenetes mellkasi fájdalommal, halálfélelemmel, és fél óra alatt - mert ennyi idő elég, hogy megnyissuk az elzárt koszorúseret - a beteg felsóhajt és megkérdezi: mikor mehetek haza? 

Elkezdtük Zalaegerszegen elsőként a 24 órás készenlétet, amit aztán sorra bevezettek az országban mindenhol. Ha a mentő szólt, hogy hoznak egy infarktusos beteget, 20 perc állt a rendelkezésünkre, hogy beöltözve, bemosakodva ott álljunk a műtőasztal mellett. 2004-et írunk, amikor az életem gyökeresen megváltozott. 

Zalakaroson mi voltunk a vendéglátók egy szívkatéteres konferencián, ahol bemutattak Dr. Dézsi Csaba András kardiológusnak. Ő akkor már Budapesten tanulta a szívkatéterezést és tervezte a győri labor létrehozását. Kérdezte, hogy nem segítenék-e neki megszervezni. Mivel a házasságom romokban hevert, a gyerekek meg felnőttek, Budapesten tanultak és csak látogatóba jártak haza, elfogadtam. 

Nagy kihívás volt, mert a katéterektől az utolsó gézlapig, tisztítószerekig mindent egyedül kellett összeírnom. Csaba szervezte az anyagi részét, a győri emberek adták össze a pénzt alapítványon keresztül az induláshoz. Csaba tanította az orvosokat,én az asszisztenseket. Nagyszerű kis csapatot építettünk fel, mindenki lelkes volt, szívvel-lélekkel dolgoztunk éjjel-nappal. Amikor meg buli volt, akkor nagyokat mulattunk együtt. 

A szívkatéterezés egy csoda, vágás nélkül egyhajszálvékony dróttal bejutunk a szív koszorúsereibe, majd egy ballonnal felfújjuk az elzáródásnál vagy a szűkületnél, végül bekerül egy drótháló (sztent), és a beteg jól van. Na jó, azért egy kicsit bonyolultabb ennél.

Voltak szomorúan végződő eseteink is, de szerencsére a sikerélmény sokkal több volt.

Egész életemben ápolónak készültem, nem bántam meg. Gyönyörű hivatás, örök tanulás, örök kihívás!